Innen az egyenesen tovább folytatódó jellegzetes főkuloárt jobbra elhagyva, a sziklatornyokra való feljutást céloztuk. Ide semmihez sem hasonlítható hófalon kellett felküzdeni magunkat. Legtöbbször már azt gondoltunk, ennek semmi értelme, hiszen inkább lefelé süppedtünk csak, de feljebb annál kevésbé haladtunk. Próbálom a talpammal tömöríteni, de nem tömörödik, ehelyett tovább süllyedek lefelé. Nem volt értékelhető kohézió a lábbal elérhető rétegekben, leginkább valami szétmorzsolt hungarocellnek felelt meg. Végül a „békának” elnevezett, helyben kifejlesztett technikával tudtam feljebb mászni. Mindez annyit jelentett, hogy a testsúly 50%-át nem a lábon, hanem a karokon adtam át a hófelszínnek. A csákányok nyelét felfektetve a hó tetejére, majd a lábat kifordítva a lábfej teljes belső élére helyeztem a testsúlyt. Mintha az átadott erő vektora a lejtővel közel párhuzamos irányú lenne. A lényeg, hogy minél kevesebb időt töltsünk egy mozdulattal, így sietősen kellett felfelé „békázni”. Persze ez sem volt tökéletes, de már érződött valami haladás annak ellenére, hogy iszonyatosan fárasztó volt. A sziklatornyok alá érve jobbról egy rövid hógerinc húzódott. Ebbe beülve testről próbáltam Andrisnak a felfelé haladásban segíteni úgy, hogy karból testbiztosítással húzom.