MEGVALÓSULT EXPEDÍCIÓINK
A TELJESSÉG IGÉNYE NÉLKÜL
SHKHARA 2020 TÉLI EXPEDÍCIÓ BESZÁMOLÓ FOLYTATÁSA
RÉSZTVEVŐK:
A hegymászó-válogatottból:
Kísérő mászók:
Bácskai Gusztáv
Papp Róbert
2020.03.11. – SZERDA. 2. TÁBOR
Fél 6-os kelést követően reggel 7-kor megkezdtük a továbbhaladást. Az egyik TOPO alapján hangsúlyos sziklabetétek ígérkeztek mára, a másik leírás alapján pedig egy hatalmas, jégesésekkel lépcsőzött kuloár vályújának közel teljes végigmászása után kell a felette levő sziklatornyokra felkapaszkodni.
A fal tövéig fagyott lavinanyomokon másztunk, ahol több lehetőséget mérlegelve végül a kuloárt választottuk. Ez sem volt könnyebb variáns, hiszen sajnos egy markáns jégfal zárta le rögtön a továbbjutást, aminek jege a kidőlő sziklafalon nem ért fel maradéktalanul, hiába hívogatott izgatóan. Ezért inkább a jég bal oldalán a sziklák aljáig másztunk, ahol végül megfelelő kapaszkodókat találtunk a további felmászásra. A másik két csapat itt némi időveszteség árán még egy könnyebb, WI 2-3-as nehézségű jégmászásba bonyolódott.
Ezt a szakaszt követően váltottunk erősebb iramra Andrással a szinkronmászás adta technikánkkal, így a csapattól eltávolodtunk. A kuloár középső részén meredeken, de jól lehetett haladni. A középső szakaszt ismét egy jégesés zárta, amelyet WI 3-4 nehézségben le lehetett küzdeni, habár a jég iszonyatosan acélkeménységű volt. Közben az időjárás is acélosodott, és ezeken a részeken kellemetlen spindrifteket (hózuhatagokat) kaptunk a nyakunkba.
Innen az egyenesen tovább folytatódó jellegzetes főkuloárt jobbra elhagyva, a sziklatornyokra való feljutást céloztuk. Ide semmihez sem hasonlítható hófalon kellett felküzdeni magunkat. Legtöbbször már azt gondoltunk, ennek semmi értelme, hiszen inkább lefelé süppedtünk csak, de feljebb annál kevésbé haladtunk. Próbálom a talpammal tömöríteni, de nem tömörödik, ehelyett tovább süllyedek lefelé. Nem volt értékelhető kohézió a lábbal elérhető rétegekben, leginkább valami szétmorzsolt hungarocellnek felelt meg. Végül a „békának” elnevezett, helyben kifejlesztett technikával tudtam feljebb mászni. Mindez annyit jelentett, hogy a testsúly 50%-át nem a lábon, hanem a karokon adtam át a hófelszínnek. A csákányok nyelét felfektetve a hó tetejére, majd a lábat kifordítva a lábfej teljes belső élére helyeztem a testsúlyt. Mintha az átadott erő vektora a lejtővel közel párhuzamos irányú lenne. A lényeg, hogy minél kevesebb időt töltsünk egy mozdulattal, így sietősen kellett felfelé „békázni”. Persze ez sem volt tökéletes, de már érződött valami haladás annak ellenére, hogy iszonyatosan fárasztó volt. A sziklatornyok alá érve jobbról egy rövid hógerinc húzódott. Ebbe beülve testről próbáltam Andrisnak a felfelé haladásban segíteni úgy, hogy karból testbiztosítással húzom.
Végül sikerrel beértünk a sziklák alá, ahol egy sziklabordán feljutva, a sziklafalban húzódó mintegy 100 m magas, jeges kéménycsatornában voltunk. Itt már Andris vezette partinkat. Pattogós vízjég volt, amiből jobbra kellett kitraverzálni egy törős falba. Annak jelét, hogy megfelelő helyen járunk egy régi szög árulta el, ami egyúttal azt is sejtette, hogy a neheze itt kezdődik. Sajnos nagyobb kövek is hullottak, amelyekből egyet ágyékkal sikerült hárítani.
Andris elszánta magát, és nekiment a falban húzódó függőleges bevágásnak. Bizonytalan és elfogyó akasztási lehetőségek voltak, amelyek egyike sajnos engedett, és Andris gyorsan a kiinduló ponton találta magát. Egyik berakott éke fogta meg. Elbátortalanodva az utóbbi légimutatvány miatt, magához hívott. Felmásztam a standjába. „Most, akkor én nyomjam ki?” – tettem fel költőien, reménykedve, hogy megjött a lelkiereje. Magamhoz vettem a vasakat, és elkezdtem a táncot. Valójában nekem való feladat volt, elmélyült, pontos mérnöki számítás minden mozzanat. Bizonytalan köztesberakások, de szépen varrtam a bevágást. Egy helyen 5 percig feszültem a köztes berakásával, majd a következő pocak felett egy rozsdás szöget tapintottam ki. Csak megfűzni lehetett, mégis megnyugtató volt. A végére persze beforrt a repedés, és elfogyott minden lehetőség. Balra sima táblák, így se kéznek, se lábnak nem volt hely. Középtájon az egyik csákány csőre ingott valamiben. Egyedüli lehetőségnek a jobb tábla egy fogat adó letörése látszott, melyen a hágóvas foga kb. 2 mm-t ült fel. 1-1 láb-kéz kombináció nem túl előnyös nagy zsákkal. Hosszas belső tanakodás után ráhúztam a mozdulatra, és csak abban bíztam, hogy talán a szikla feletti hóban tudok valamit csapni. Csapni lehetett, de kifésült mindent a csákány. Magasabbra kellett nyújtózni, és ott végre nyakáig szaladt a csőr a jeges hóba. Ezzel már virgoncabban mozdultam tovább, és pár húzás után fent is álltam. Kicsit feljebb már standoltam is. Andris hasonló óvatossággal, de meggyőzően feljutott mellém.
A következő etapot is folytattam, amelynél a falban vissza kellett harántolni a jeges bevágásba. Egyik nagy sziklafogáson két kézzel húztam magam oldalra, mikor az egész, közel felsőtest méretű kőtömb kifordult, és rám nehezedett egy pillanatra. A falra dőlve a lábaim között tessékeltem le, majd mivel nem tudtam, a többiek hol járnak, iszonyatos ordibálásba kezdtünk. A rádión megnyugtatóan hallottuk, hogy hozzájuk nem jutott el semmi belőle.
Ezt követen már kellemesebb terep fogadott minket. Jól haladtunk, azonban a látásviszonyok elromlottak. Volt, hogy Andrist sem láttam a kötél végén. A leírás szerinti hópárkányt kerestem, amelyet át kellett mászni. Sajnos az alatta levő falrész a lentebb már megszokott „béka” stílusú mászást követelte meg. Végül a hópárkányon átjutva kellemes csalódás fogadott. Élvezetes jég-firn lejtő. Nyomtuk felfelé, csak azt nem láttuk merre is tartunk. Pedig a párkány felett, 4200-on kellene a 2-es tábort felállítani. De jégbe aligha vájhatnánk be sátrunkat, ezért haladtunk tovább felfelé. Már a holnapi szakaszból másztunk a sziklabordára, annak sejtésében, hogy valamelyik kiszögellés elégséges lehet egy sátornak.
Végül az egyik sziklatetőről megláttam alattunk egy vízszintesebb, 3 m² -nyi sziklakiugrást. Bemásztunk oda, és nekiláttunk az ásásnak. A sátor rögzítése is csak úgy történt, hogy a fal tetején körbemászva kötöztük ki a sátrat.
A sátor állt. A kinti zord idő hamar beparancsolt minket. Kényelmetlenül ültünk a sátorban, és olvasztottuk a havat. A sátort rázó szél az előtér ponyváját meglengetve meredek kitekintést adott az alattunk leszakadó világra. A sátorból való ki-beközlekedés már majdhogynem kötélbiztosítást igényelt. Közben a többiekkel próbáltuk a helyzetünket és a tapasztaltakat megosztani. A vétel nem volt a legtisztább, de úgy gondoltuk valahol nem túl messze lehetnek. Végül, mint kiderült, sötétedésig harcoltak az elemekkel, és a jeges kémény alá jutottak, ahol Laci és Viktor kb. 4100 méteren kényszerbivakoltak a hóba ásott 1-1 személyes hófülkékben, Guszti és Robi pedig egy kötélhosszat visszaereszkedve, az alattuk levő kis hógerincen beásta a sátrát a hóba.
Viktoréknak vizes éjszakájuk volt, mert a hófolyások folyamatosan érkeztek fentről, és ezek a hálózsák és bivakzsák közötti hóhiányos hézagot akadálytalanul feltöltötték. Nekünk fentebb 4300 méteren erősebb széllel kellett szembenéznünk. A kitett sziklakiugráson álló sátrunkat többször megrázta, lenyomta egy-egy nagyobb szélroham. Az alvás egyik csapatnak sem sikerült túlságosan. A szerdai, napfényesnek remélt mászásunk meglehetősen havasra, és időnként viharosra kerekedett.
